Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Oktassunk? Ne oktassunk?

 

Miért nem oktatnak az iskolák?

Ez a bejegyzés nem saját írást tartalmaz. Egy ismerős ajánlotta  a Facebook-on, de a benne leírtak annyira igazak a mai magyar oktatásra is, hogy úgy gondolom mindenkinek érdemes egy kis időt szentelnie az elolvasására.
1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.

 

New York

A szabadság városa, vagy mégse?

Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.

Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.

Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a „közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek.

Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.

Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába.

Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.

Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.

Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”, de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.

Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.

Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.

Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.

Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.

„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.

Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.

Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.

A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:

A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.

A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.

A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.

Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.

Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.

Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.

Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.

  1. A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.
  2. A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
  3. A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
  4. A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.
  5. A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
  6. A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
  7. A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.
  8. A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.

Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.

Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.

Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.

Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.

Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban.

Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.

Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.

„Speciális” gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.

Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.

Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.

Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.

Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok.

A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.

Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.

Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.

John Taylor Gatto

 

 

Eredeti cikk:

 

Why Schools Don't Educate

by John Taylor Gatto

I accept this award on behalf of all the fine teachers I've known over the years who've struggled to make their transactions with children honorable ones, men and women who are never complacent, always questioning, always wrestling to define and redefine endlessly what the word "education" should mean. A Teacher of the Year is not the best teacher around, those people are too quiet to be easily uncovered, but he is a standard-bearer, symbolic of these private people who spend their lives gladly in the service of children. This is their award as well as mine.

We live in a time of great school crisis. Our children rank at the bottom of nineteen industrial nations in reading, writing and arithmetic. At the very bottom. The world's narcotic economy is based upon our own consumption of the commodity, if we didn't buy so many powdered dreams the business would collapse - and schools are an important sales outlet. Our teenage suicide rate is the highest in the world and suicidal kids are rich kids for the most part, not the poor. In Manhattan fifty per cent of all new marriages last less than five years. So something is wrong for sure.

Our school crisis is a reflection of this greater social crisis. We seem to have lost our identity. Children and old people are penned up and locked away from the business of the world to a degree without precedent - nobody talks to them anymore and without children and old people mixing in daily life a community has no future and no past, only a continuous present. In fact, the name "community" hardly applies to the way we interact with each other. We live in networks, not communities, and everyone I know is lonely because of that. In some strange way school is a major actor in this tragedy just as it is a major actor in the widening guilt among social classes. Using school as a sorting mechanism we appear to be on the way to creating a caste system, complete with untouchables who wander through subway trains begging and sleep on the streets.

I've noticed a fascinating phenomenon in my twenty-five years of teaching - that schools and schooling are increasingly irrelevant to the great enterprises of the planet. No one believes anymore that scientists are trained in science classes or politicians in civics classes or poets in English classes. The truth is that schools don't really teach anything except how to obey orders. This is a great mystery to me because thousands of humane, caring people work in schools as teachers and aides and administrators but the abstract logic of the institution overwhelms their individual contributions. Although teachers do care and do work very hard, the institution is psychopathic - it has no conscience. It rings a bell and the young man in the middle of writing a poem must close his notebook and move to different cell where he must memorize that man and monkeys derive from a common ancestor.

Our form of compulsory schooling is an invention of the state of Massachusetts around 1850. It was resisted - sometimes with guns - by an estimated eighty per cent of the Massachusetts population, the last outpost in Barnstable on Cape Cod not surrendering its children until the 1880's when the area was seized by militia and children marched to school under guard.

Now here is a curious idea to ponder. Senator Ted Kennedy's office released a paper not too long ago claiming that prior to compulsory education the state literacy rate was 98% and after it the figure never again reached above 91% where it stands in 1990. I hope that interests you.

Here is another curiosity to think about. The homeschooling movement has quietly grown to a size where one and a half million young people are being educated entirely by their own parents. Last month the education press reported the amazing news that children schooled at home seem to be five or even ten years ahead of their formally trained peers in their ability to think.

I don't think we'll get rid of schools anytime soon, certainly not in my lifetime, but if we're going to change what is rapidly becoming a disaster of ignorance, we need to realize that the school institution "schools" very well, but it does not "educate" - that's inherent in the design of the thing. It's not the fault of bad teachers or too little money spent, it's just impossible for education and schooling ever to be the same thing.

Schools were designed by Horace Mann and Barnard Sears and Harper of the University of Chicago and Thorndyke of Columbia Teachers College and some other men to be instruments of the scientific management of a mass population. Schools are intended to produce through the application of formulae, formulaic human beings whose behavior can be predicted and controlled.

To a very great extent, schools succeed in doing this. But our society is disintegrating, and in such a society, the only successful people are self-reliant, confident, and individualistic - because the community life which protects the dependent and the weak is dead. The products of schooling are, as I've said, irrelevant. Well-schooled people are irrelevant. They can sell film and razor blades, push paper and talk on the telephones, or sit mindlessly before a flickering computer terminal but as human beings they are useless. Useless to others and useless to themselves.

The daily misery around us is, I think, in large measure caused by the fact that - as Paul Goodman put it thirty years ago - we force children to grow up absurd. Any reform in schooling has to deal with its absurdities.

It is absurd and anti-life to be part of a system that compels you to sit in confinement with people of exactly the same age and social class. That system effectively cuts you off from the immense diversity of life and the synergy of variety, indeed it cuts you off from your own part and future, scaling you to a continuous present much the same way television does.

It is absurd and anti-life to be part of a system that compels you to listen to a stranger reading poetry when you want to learn to construct buildings, or to sit with a stranger discussing the construction of buildings when you want to read poetry.

It is absurd and anti-life to move from cell to cell at the sound of a gong for every day of your natural youth in an institution that allows you no privacy and even follows you into the sanctuary of your home demanding that you do its "homework".

"How will they learn to read?" you say and my answer is "Remember the lessons of Massachusetts." When children are given whole lives instead of age-graded ones in cellblocks they learn to read, write, and do arithmetic with ease if those things make sense in the kind of life that unfolds around them.

But keep in mind that in the United States almost nobody who reads, writes or does arithmetic gets much respect. We are a land of talkers, we pay talkers the most and admire talkers the most, and so our children talk constantly, following the public models of television and schoolteachers. It is very difficult to teach the "basics" anymore because they really aren't basic to the society we've made.

Two institutions at present control our children's lives - television and schooling, in that order. Both of these reduce the real world of wisdom, fortitude, temperance, and justice to a never-ending, non-stopping abstraction. In centuries past the time of a child and adolescent would be occupied in real work, real charity, real adventures, and the realistic search for mentors who might teach what you really wanted to learn. A great deal of time was spent in community pursuits, practicing affection, meeting and studying every level of the community, learning how to make a home, and dozens of other tasks necessary to become a whole man or woman.

But here is the calculus of time the children I teach must deal with:

Out of the 168 hours in each week, my children sleep 56. That leaves them 112 hours a week out of which to fashion a self.

My children watch 55 hours of television a week according to recent reports. That leaves them 57 hours a week in which to grow up.

My children attend school 30 hours a week, use about 6 hours getting ready, going and coming home, and spend an average of 7 hours a week in homework - a total of 45 hours. During that time, they are under constant surveillance, have no private time or private space, and are disciplined if they try to assert individuality in the use of time or space. That leaves 12 hours a week out of which to create a unique consciousness. Of course, my kids eat, and that takes some time - not much, because they've lost the tradition of family dining, but if we allot 3 hours a week to evening meals, we arrive at a net amount of private time for each child of 9 hours.

It's not enough. It's not enough, is it? The richer the kid, or course, the less television he watches but the rich kid's time is just as narrowly proscribed by a somewhat broader catalog of commercial entertainments and his inevitable assignment to a series of private lessons in areas seldom of his actual choice.

And these things are oddly enough just a more cosmetic way to create dependent human beings, unable to fill their own hours, unable to initiate lines of meaning to give substance and pleasure to their existence. It's a national disease, this dependency and aimlessness, and I think schooling and television and lessons - the entire Chautauqua idea - has a lot to do with it.

Think of the things that are killing us as a nation - narcotic drugs, brainless competition, recreational sex, the pornography of violence, gambling, alcohol, and the worst pornography of all - lives devoted to buying things, accumulation as a philosophy - all of them are addictions of dependent personalities, and that is what our brand of schooling must inevitably produce.

I want to tell you what the effect is on children of taking all their time from them - time they need to grow up - and forcing them to spend it on abstractions. You need to hear this, because no reform that doesn't attack these specific pathologies will be anything more than a facade.

  1. The children I teach are indifferent to the adult world. This defies the experience of thousands of years. A close study of what big people were up to was always the most exciting occupation of youth, but nobody wants to grow up these days and who can blame them? Toys are us.
  2. The children I teach have almost no curiosity and what they do have is transitory; they cannot concentrate for very long, even on things they choose to do. Can you see a connection between the bells ringing again and again to change classes and this phenomenon of evanescent attention?
  3. The children I teach have a poor sense of the future, of how tomorrow is inextricably linked to today. As I said before, they have a continuous present, the exact moment they are at is the boundary of their consciousness.
  4. The children I teach are ahistorical, they have no sense of how past has predestined their own present, limiting their choices, shaping their values and lives.
  5. The children I teach are cruel to each other, they lack compassion for misfortune, they laugh at weakness, and they have contempt for people whose need for help shows too plainly.
  6. The children I teach are uneasy with intimacy or candor. My guess is that they are like many adopted people I've known in this respect - they cannot deal with genuine intimacy because of a lifelong habit of preserving a secret inner self inside a larger outer personality made up of artificial bits and pieces of behavior borrowed from television or acquired to manipulate teachers. Because they are not who they represent themselves to be the disguise wears thin in the presence of intimacy so intimate relationships have to be avoided.
  7. The children I teach are materialistic, following the lead of schoolteachers who materialistically "grade" everything - and television mentors who offer everything in the world for free.
  8. The children I teach are dependent, passive, and timid in the presence of new challenges. This is frequently masked by surface bravado, or by anger or aggressiveness but underneath is a vacuum without fortitude.

I could name a few other conditions that school reform would have to tackle if our national decline is to be arrested, but by now you will have grasped my thesis, whether you agree with it or not. Either schools have caused these pathologies, or television, or both. It's a simple matter [of] arithmetic, between schooling and television all the time the children have is eaten away. That's what has destroyed the American family, it is no longer a factor in the education of its own children. Television and schooling, in those things the fault must lie.

What can be done? First we need a ferocious national debate that doesn't quit, day after day, year after year. We need to scream and argue about this school thing until it is fixed or broken beyond repair, one or the other. If we can fix it, fine; if we cannot, then the success of homeschooling shows a different road to take that has great promise. Pouring the money we now pour into family education might kill two birds with one stone, repairing families as it repairs children.

Genuine reform is possible but it shouldn't cost anything. We need to rethink the fundamental premises of schooling and decide what it is we want all children to learn and why. For 140 years this nation has tried to impose objectives downward from the lofty command center made up of "experts", a central elite of social engineers. It hasn't worked. It won't work. And it is a gross betrayal of the democratic promise that once made this nation a noble experiment. The Russian attempt to create Plato's republic in Eastern Europe has exploded before [our] eyes, our own attempt to impose the same sort of central orthodoxy using the schools as an instrument is also coming apart at the seams, albeit more slowly and painfully. It doesn't work because its fundamental premises are mechanical, anti-human, and hostile to family life. Lives can be controlled by machine education but they will always fight back with weapons of social pathology - drugs, violence, self-destruction, indifference, and the symptoms I see in the children I teach.

It's high time we looked backwards to regain an educational philosophy that works. One I like particularly well has been a favorite of the ruling classes of Europe for thousands of years. I use as much of it as I can manage in my own teaching, as much, that is, as I can get away with given the present institution of compulsory schooling. I think it works just as well for poor children as for rich ones.

At the core of this elite system of education is the belief that self-knowledge is the only basis of true knowledge. Everywhere in this system, at every age, you will find arrangements to place the child alone in an unguided setting with a problem to solve. Sometimes the problem is fraught with great risks, such as the problem of galloping a horse or making it jump, but that, of course, is a problem successfully solved by thousands of elite children before the age of ten. Can you imagine anyone who had mastered such a challenge ever lacking confidence in his ability to do anything? Sometimes the problem is the problem of mastering solitude, as Thoreau did at Walden Pond, or Einstein did in the Swiss customs house.

One of my former students, Roland Legiardi-Lura, though both his parents were dead and he had no inheritance, took a bicycle across the United States alone when he was hardly out of boyhood. Is it any wonder then that in manhood when he decided to make a film about Nicaragua, although he had no money and no prior experience with film-making, that it was an international award-winner - even though his regular work was as a carpenter.

Right now we are taking all the time from our children that they need to develop self-knowledge. That has to stop. We have to invent school experiences that give a lot of that time back, we need to trust children from a very early age with independent study, perhaps arranged in school but which takes place away from the institutional setting. We need to invent curriculum where each kid has a chance to develop private uniqueness and self-reliance.

A short time ago I took seventy dollars and sent a twelve-year-old girl from my class with her non-English speaking mother on a bus down the New Jersey coast to take the police chief of Sea Bright to lunch and apologize for polluting [his] beach with a discarded Gatorade bottle. In exchange for this public apology I had arranged with the police chief for the girl to have a one-day apprenticeship in a small town police procedures. A few days later, two more of my twelve-year-old kids traveled alone to West First Street from Harlem where they began an apprenticeship with a newspaper editor, next week three of my kids will find themselves in the middle of the Jersey swamps at 6 A.M., studying the mind of a trucking company president as he dispatches 18-wheelers to Dallas, Chicago, and Los Angeles.

Are these "special" children in a "special" program? Well, in one sense, yes, but nobody knows about this program but the kids and myself. They're just nice kids from Central Harlem, bright and alert, but so badly schooled when they came to me that most of them can't add or subtract with any fluency. And not a single one knew the population of New York City or how far it is from New York to California.

Does that worry me? Of course, but I am confident that as they gain self-knowledge they'll also become self-teachers - and only self-teaching has any lasting value.

We've got to give kids independent time right away because that is the key to self-knowledge, and we must re-involve them with the real world as fast as possible so that the independent time can be spent on something other than more abstraction. This is an emergency, it requires drastic action to correct - our children are dying like flies in schooling, good schooling or bad schooling, it's all the same. Irrelevant.

What else does a restructured school system need? It needs to stop being a parasite on the working community. Of all the pages in the human ledger, only our tortured entry has warehoused children and asked nothing of them in service to the general good. For a while I think we need to make community service a required part of schooling. Besides the experience in acting unselfishly that will teach, it is the quickest way to give young children real responsibility in the mainstream of life.

For five years I ran a guerilla program where I had every kid, rich and poor, smart and dipsy, give 320 hours a year of hard community service. Dozens of those kids came back to me years later, grown up, and told me that one experience of helping someone else changed their lives. It taught them to see in new ways, to rethink goals and values. It happened when they were thirteen, in my Lab School program - only made possible because my rich school district was in chaos. When "stability" returned the Lab was closed. It was too successful with a wildly mixed group of kids, at too small of a cost, to be allowed to continue. We made the expensive elite programs look bad.

There is no shortage of real problems in the city. Kids can be asked to help solve them in exchange for the respect and attention of the total adult world. Good for kids, good for all the rest of us. That's curriculum that teaches Justice, one of the four cardinal virtues in every system of elite education. What's sauce for the rich and powerful is surely sauce for the rest of us - what is more, the idea is absolutely free as are all other genuine reform ideas in education. Extra money and extra people put into this sick institution will only make it sicker.

Independent study, community service, adventures in experience, large doses of privacy and solitude, a thousand different apprenticeships, the one day variety or longer - these are all powerful, cheap and effective ways to start a real reform of schooling. But no large-scale reform is ever going to work to repair our damaged children and our damaged society until we force the idea of "school" open - to include family as the main engine of education. The Swedes realized that in 1976 when they effectively abandoned the system of adopting unwanted children and instead spent national time and treasure on reinforcing the original family so that children born to Swedes were wanted. They didn't succeed completely but they did succeed in reducing the number of unwanted Swedish children from 6000 in l976 to 15 in 1986. So it can be done. The Swedes just got tired of paying for the social wreckage caused by children not raised by their natural parents so they did something about it. We can, too.

Family is the main engine of education. If we use schooling to break children away from parents - and make no mistake, that has been the central function of schools since John Cotton announced it as the purpose of the Bay Colony schools in 1650 and Horace Mann announced it as the purpose of Massachusetts schools in 1850 - we're going to continue to have the horror show we have right now. The curriculum of family is at the heart of any good life, we've gotten away from that curriculum, time to return to it. The way to sanity in education is for our schools to take the lead in releasing the stranglehold of institutions on family life, to promote during school time confluences of parent and child that will strengthen family bonds. That was my real purpose in sending the girl and her mother down the Jersey coast to meet the police chief. I have many ideas to make a family curriculum and my guess is that a lot of you will have many ideas, too, once you begin to think about it. Our greatest problem in getting the kind of grass-roots thinking going that could reform schooling is that we have large vested interests pre-emptying all the air time and profiting from schooling just exactly as it is despite rhetoric to the contrary. We have to demand that new voices and new ideas get a hearing, my ideas and yours. We've all had a bellyful of authorized voices mediated by television and the press - a decade long free-for-all debate is what is called for now, not any more "expert" opinions. Experts in education have never been right, their "solutions" are expensive, self-serving, and always involve further centralization. Enough. Time for a return to democracy, individuality, and family. I've said my piece. Thank you.