Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyermekeink spiritualitása

 Tévedés azt hinni, hogy a spiritualitás a felnőtt lét kiváltsága. Már a kisgyereknek is van „vallása”, hite, spiritualitása, amely a gyermek- és ifjúkor különböző szakaszaiban más-más alakot ölt. Vekerdy Tamás pszichológus írása a gyerekek spiritualitásáról.

 
 

Hadd értelmezzem először a magam számára, miről is van szó. Spiritusz az alkoholon kívül („a bor lelke”) tulajdonképpen lélegzetet is jelent, illetve ebből eredően lelket és szellemet (és persze szellemességet, ötletességet). A köznapi nyelvhasználatban a lélek és a szellem kifejezés meghatározatlanok, összekeverednek.

A bibliai szóhasználat  pontosabban eligazít. Az Ótestamentum héber nyelvében és az Újszövetség görögjében egyformán elég pontos megkülönböztetést találunk a lélek és a szellem között.

Vegyük most csak a görögöt: a görög nyelv koiné dialektusa, amelyen az Újszövetség íródott, 4 fogalmat különböztet meg az emberlét leírására: szóma - szarksz - pszüché és pneuma.

A szarksz fogalom az a 76 kg, ami vagy, a szóma fogalma: ha megnézed a fotóidat 8 éves korodban, majd 18 évesen, majd 28 évesen, majd 38 évesen - bár változol, mégis látod, hogy ugyanaz az ember van a fényképeken. A lélek esetében pszühéről, szellem esetében pneumáról beszél az ógörög. És míg a pszühé (a lélek) az emberé, az ő belső világa, a pneuma (a szellem) a kívülről felé közelítő transzcendencia, az isteni lélek, amely nem megszerezhető, hanem "van", nem emberi humánum terméke, hanem adatik. 

Az Indiáig visszanyúló európai hagyomány hármas tagoltságú emberről, testről, lélekről és szellemről beszél. A test a természetből vétetik, a szellem a transzcendenciából érkezik az emberhez, és a kettő között feszül földi életünk során, mint valami ívfény, a lélek tartománya. A lélek változékony tartománya. Változásai egyrészt szeszélyesek, másrészt a fejlődésben – kisgyerekkortól ifjúkorig – úgy tűnik, törvényszerűségeket követnek.

"Tévedés azt hinni, hogy a spiritualitás a felnőtt lét kiváltsága"

Fotó: Stiller Ákos

Az egykori, méltán nagyhírű – és sokak számára persze hírhedt – debreceni pedagógiaprofesszor, Karácsony Sándor egész fejlődés-lélektani rendszere (amelyet rendszerré a tanítványok kalapáltak össze, de „az öreg” végül jóváhagyott) ebből az evangéliumi hármasságból indul ki – test-lélek-szellem –, és a lélek életkorokkal változó tartományát vizsgálja.

Valóságos mesék

Például kisgyerek esetében, ahol a lélek a testbe ágyazódik, ott találjuk a kisgyerek jó életérzését kínáló, testbe ágyazott mozgásos funkciót, a játékot. A szabad játékot. És a másik póluson, ahol a lélek a szellemi világokkal érintkezik, ahol a kisgyerek „hitéről”, „vallásáról” (világképéről) beszélhetünk, ott a mesét.
A mesét, amelyik először szól a gyerekhez életről és halálról, jóról és rosszról, a külvilág keltette szorongásról és a szorongás és a rossz legyőzéséről (éppen a leggyengébb, a legkisebb királyfi által).

A kisgyerek „vallása”, hite, spiritualitása – Karácsony megállapítása szerint – a mesében realizálódik. A mese világképet ad – lelki értelemben reálisat! –, vigasztal, megnyugtat.

Vekerdy Tamás

Vekerdy Tamás író, pszichológus, tanácsadó, egyetemi oktató, pedagógiai szervezetek létrehozója és formálója. A solymári Waldorf-óvoda és -iskola egyik megszervezője, a tanárképzés alapító tanára. Gyermeknevelési könyveiből-cikkeiből generációk válnak tudatos szülőkké.

Igen, a mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, a fent emlegetett életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről.

A mese olyan dolgokról beszél a gyerekkel, amelyek a „realitáshoz” tartoznak, és olyan nyelven, olyan képi nyelven, amelyik az ő számára egyedül jól felfogható.
A kisgyerekkor elmúltával, a hat-hét-nyolcadik életév felé a mese világa lassan a monda, a mitológia világába megy át.

A János vitéz még mese. János vitéz Magyarországról a Himaláján át megy Franciaországba – közben esetleg leakaszthatna egy-két csillagot… Toldi Miklós, a mondai hős, már a térképen is jól nyomon követhető útvonalon megy Buda várából Nápolyba, Lajos királyt követve.

A mese, a monda – a mitológia – a legősibb emberi igények egyikét elégíti ki, a történetmondást és történetmeghallgatást. Tűz körül vagy rapszódoszok énekében, színpadon vagy mozivásznon, vagy a mindennapi pletykálkodásban történeteket mondunk el és hallgatunk meg, melyek bepillantást engednek nekünk mások, más emberek (istenek) életébe.

Két bajuszszál

A másfél éves kisgyerek talán még nem is beszél, de már sok mindent ért, és akkor én visszamesélhetem neki eltelt napja néhány részmozzanatát, amit nagy figyelemmel fog hallgatni. Később, ki tudja, miért, már ugyanezt úgy mesélem, hogy ez egy kis medveboccsal történt, de ő persze ebben magára ismer, és ezt a közbeszólásaival jelzi is. Még később jönnek az „igazi” állatmesék, majd a negyedik életév körül és után a nagymesék, a maguk lényeivel, sárkányaival, tündéreivel, boszorkáival, táltos lovaival, átváltozásaival és győzelmeivel.

figyelunk-rad.jpg

A mondák világába sorolom az indián, sőt a cowboy hősökről szóló történeteket is, már egyre közelebb a kalandregényekhez. De a mese és a monda hallgatása, megismerése közben a lélek valamiféle kiterjesztett, lebegő állapotban van, túlterjed önmaga határain a fantázia erejével, transzcedál. Nagyobb, teljesebb világhoz tartozik.

Vigyázat! Amikor azt mondjuk, hogy a kisgyerek vallása a mese, természetesen soha nem valamiféle jámbor „vallásos” mesére gondolunk. Az ilyen mesék, mint minden agitatív művészet, valójában hatástalanok. „Man merkt den Absicht und wird Verstimmt” – mondja a nagy Goethe, vagyis: az ember észreveszi a szándékot és lehangolódik.

Fotó: Túry Gergely

Ugyanígy súlyos hiba volna levonni a mesék tanulságát! A három királyfi a nagyszerű paripáján mind elvágtatott a tüskés bozótban nyöszörgő medve mellett. A legkisebb királyfi, akinek még a mentéje is rongyos, és egy jó kard sem jutott neki, aki a szemétdombról húzta ki ócska fringiáját, és akinek a lova rozzant, gubancos gebe (csak később derül ki, hogy táltos!), lassan kocog el a tüskebozót mellett, meghallja a nyöszörgést, leszáll a lováról, bemászik a bozótba, kihúzza a medve talpába fúródott tüskét, ezért a hálás medve nekiadja két bajuszszálát, ha bajba jutna, csak sodorja meg, ő és a családja majd segít rajta. Így is lesz. Nagyon nagy hiba volna levonni a tanulságot: látod, ő is segített a medvén, ezért a medve is segített neki; te is segíts a bajbajutottakon, hogy majd rajtad is segítsenek! Nem beszélve arról, hogy ez színtiszta önzésre nevel – azért segíts, hogy majd rajtad is segítsenek! –, de kipukkasztja a mesét, mint gombostű a luftballont. Hagynunk kellene, hogy a gyerek involválódjon a mese rohanó cselekményébe, ilyen módon érzelmileg azonosulva a legkisebb királyfival, és rácsodálkozzon a mese felejthetetlen képeire. Klinikai vizsgálatok szerint még kamaszkorban is hatékonyak a mesékből felvett képek útmutatásai. De csak akkor, ha nem vontuk le az intellektuális tanulságot! Nincs direkt nevelés! És a művészet – a mese – az indirekt nevelés egyik legjobb eszköze. 
Mondanom sem kell: ez színtiszta etikai, erkölcsi nevelés!

De csak azért, mert nem akar az lenni.

Eskü és átok

A kamaszkorban azután a világnak sajátos kettéhasadása következik be, és a kamaszkori spiritualitás éppenséggel ebben a fekete-fehér látásban – Karácsony szavával esküben és átokban – jelenik meg. Jó fej – seggfej. Rajongott együttes – gyűlölt, megvetett együttes. Imádott focicsapat – gyűlölt focicsapat. (Sajnos sok felnőttnél ez a kamaszkor soha nem múlik el, és a társadalom egyre bonyolultabb képleteit és mozgásait is ezen a leegyszerűsítő módon értelmezi, sőt, mondhatnám, ki van szolgáltatva ennek az értelmezésnek, amit a tehetséges manipulátorok fel is használnak.)

És végül – ami biztosan meglepi mindazokat, akik tudják Karácsony Sándorról, hogy mélyen hívő kálvinista volt, keresztény ifjúsági szervezetek rajongott vezetője – a karácsonyi rendszerben az ifjúkorról, a kamaszkort követő adoleszcenciáról azt olvashatjuk, hogy hitének formája a kétely!

A normális, az érett, a jó állapotú ifjú, miközben harcra készül a felnőtt világ ellen, a tradicionális spirituális igazságokban kételkedik. Aki nem ment át a kételyen, az soha nem lesz képes kiküzdeni saját valóságos hitét. Az csak tradicionális hívő. Így tanulta, így mondták neki, így szokás. Nem jut el semmiféle valódi spiritualitásig.

Sajnos erről nagyon sokszor megfeledkezünk, nagyon korán akarjuk ifjaink fejébe húzni a saját meggyőződésünknek megfelelő „avatási süveget”, és rossz néven vesszük tőlük, ha kételkedőnek, „cinikusnak” mutatkoznak. A legkülönbözőbb ideológiák nevében – mert a nem személyes hittől átfűtött vallásosság is csak ideológia – követeljük meg az ifjak konformitását. Úgy látszik, sokkal kevesebbet tudunk az ifjúkor lelki sajátosságairól, mint a nagy középkor, mint a nagy skolasztika.

Amikor az ezerkétszázas években létrejöttek az új egyetemek, a Sorbonne, Oxford és a többiek, akkor az ifjak (akkor még 14-15-16 évesek voltak az egyetemisták!) felírták a régi iskolák falára „Haec scholae non me capit” – vagyis: Ez az iskola itt nem tart engem! – és elmentek az új egyetemekre. Miért? Mit hoztak ezek az új egyetemek?

A régi egyetemeken csak lectió volt, azaz felolvasás. (A lectióból jön a lecke szó!)

Egyházatyáktól olvastak fel a tudós tanárok vagy Arisztotelész válogatott helyeiből, netán a Szentírásból. Az új egyetemek a lectióhoz társították a disputát! A vitatkozást! A vitatkozás az ifjú lételeme. Mindent kétségbe vonni – kétely! –, mindenkiből kiugratni a maga sajátos véleményét, álláspontját, és így vizsgálni az egész, a kiterjesztett világot. Akkoriban terjedtek el az ilyen mondások, hogy „Amiről ma Oxfordban vitatkoznak, holnap attól ég lázban egész Anglia”. A Sorbonne-on az év bizonyos szakaszaiban mindent lehetett vitatni – büntetlenül! –, aztán a tudós tanárok kihirdették újra és újra a helyes álláspontot. Gróf Széchenyi István is figyelmeztet, amikor Bach kultuszminisztere, gróf Thun Leo irdatlan mennyiségű tananyaggal tömi meg a központosított tantervet, hogy így csak „piedesztálra állítható tudós hülyéket” nevelhetünk, nem erre volna szükség, mert „diszkusszióban fejlik a karakter”. Ezt jól tudják a szabad országok – mondja tovább döblingi hagyatékában Széchenyi –, és ezért vannak jeles államférfiaik, míg mi csak hivatalnokokat termelünk.

A kétely intenzív spiritualitás, hiszen egész figyelmével afelé fordul, amiben kételkedik. Így jutunk el a mesétől a kételyig, és erről kellene tudniuk a gyerekekkel együtt élő felnőtteknek, ha „gyereknek való” spiritualitásról gondolkodnak.

A cikk a HVG Extra Pszichológia 2013/04. számába jelent meg.